Ezt is megértük hát. Sikeres angol középfokú vizsgám letétele után elégedetten dőlhettem hátra kedvenc kézműves sörfőzőházunk kiselejtezett fotelekből nagy kreativitással összeácsolt pamlagján, és büszkén tekinthettem a barátaimra. A legjobb filmnek járó Oscar-díjat egy meleg, afroamerikai fiatal férfiről szóló alkotás kapta. És bár maga a tény, hogy az Academy Awards díjként funkcionáló szobrocskáját hímsoviniszta módon Oscarnak nevezik (nem pedig, teszem azt, Oscarinának vagy Onaniának), a fellelhető pozitívumok apropóján elgondolkodhattam a filmvilág és színésztársadalom progresszivitásának létén vagy nemlétén.

Történnek pozitív irányú változások a film és színház világában. Ez tény. A Holdfény sikere mellett elég, ha arra gondolunk, hogy a londoni Globe Theatre Romeo és Juliet előadásán végre afroangliai  actor játszhatta Romeot. Bár a röfögő, kirekesztő jobboldaliak felháborodva tiltakoztak ez ellen, olyan nevetséges érveket citálva fel, hogy egy veronai nemesifjú aligha bírhatott afrikai gyökerekkel, mi nevetve söpörjük le ezen vádakat. Csak a reménytelenül ostoba cis white male-ek nem látják a sorok és a szereposztás mögött megbúvó intertextuális, interperszonális és interlokális metaplotot, az áttetszően izgató metaforák kristályosan tiszta rendszerét. A történet ugye Olaszországban játszódik, ahol manapság egy csomó háborús menekült afroafrikai él; a Romeot alakító actor afroangliai; Angliában megtörtént a Brexit; Romeo meghal, akárcsak a remény, hogy Anglia az európai közösség tagja marad; és mi szimpátiát érzünk mind a menekültek mind Romeo iránt. A mondanivaló világos: szeresd a menekülteket éppúgy, mint Romeot Juliet, mert a Brexit épp olyan módon végzi ki a toleráns Angliát, mint az afroangol Romeot a perzselő, heteroszexuális szerelmi szenvedély. Ez csak világos, nem?

Ami viszont mostanában a leginkább triggerelheti a szociális igazságosság harcosait, az a lépten-nyomon az arcunkba tolakodó whitewashing. Aki nem ismerné a kifejezést: így hívjuk azt a jelenséget, mikor teljesen indokolatlanul megváltoztatják egy szereplő etnikai hovatartozását. Michael Jacksont egy róla szóló filmben például egy... egy fe-hér szín-ész fogja alakítani! Mi ez, ha nem rasszista üzenet? Az afroamerikaiak talán nem elég jók a szerepre?

Vagy ott van az új Ghost in the shell movie. Bár progresszív leszbikus sex-jelenet is került a filmbe, a főszereplő Motoko Kusanagi majort a 100 %-ban fehér Scarlett Johansson alakítja! Micsoda kirekesztés ez! Ráadásul nevetségessé teszi az egész filmet, hiszen ki hinné el egy fehér nőről, hogy valójában japán? Azt hiszik a kedves alkotók, hogy a néző ostoba, és kérdés nélkül benyel minden indokolatlan, rasszista indíttatású casting-mistake-et?! Fimesztétika-turkológia szakos ismerőseim egybehangzóan állítják, ha lenne elég... what's power... hatalmuk, mindörökre kiűznék a casting világából a jobboldali érzelmű, bigot cisgendereket. Ezek a figurák épp annyira képtelenek a nyitott gondolkodásra, mint egy elefánt a skateboardingra. Egyik nap ezt hangoztatják, másik nap azt; szánalmas és átlátszó módon próbálják magyarázgatni a világképüket, a doktrínáik közé erőltetni a valóságos történéseket. Csak a legmélyebb megvetés hangján szólhatunk az efféle alakokról.