Igenis fejedelem! Mert ő tett annyit, hogy kiérdemelje és progresszív tartalommal töltse meg a patriarchális, elnyomó "fejedelem" szót. Igen, róla beszélek, a Lélekdauer, a Holdsarló és a Magyar Parancs magazinok állandó munkatársáról,

Bizonyos szempontból tipikus életpálya az övé, bár a tipizáló sorsfordulatok árnya csak még inkább kiemeli szerzőnk arcképének egyedi vonásait.

Wiener-Pusztay Aurél diplomata-művész családba született 1960-ban. Apja Wiener-Pusztay Tihamér, korábbi moszkvai kulturális attasé, anyja Láppataky Aurélia, a híres Láppataky színészdinasztia sarja. A család belvárosi lakásában gyakori vendégek voltak a korszak művészei, diplomatái, politikusai - állítólag még maga Aczél György is megfordult a szombat délutáni összejöveteleken. Ebben az inspiráló, nyitott és felszabadult környezetben felnővén a kis Aurél befogadó szellemű személyiséggé vált, és mint oly sok kortársa, naiv idealizmussal fordult a szocializmus, a kommunizmus felé. Tizennyolc évesen KISZ-vezető vált belőle, ezekről az évekről így vallott 2006-os önéletrajzában: "Mi a KISZ-ben elsősorban a szabadságot, a szabad megnyilvánulás lehetőségeit kerestük és találtuk meg. Kicsit oldalazva, kicsit szembemenve a hatalommal, afféle apró szabadságharcosokként."

Később folyamatosan eltávolodott a kommunista örökségétől. "Felnőttem, és rájöttem, hogy nem minden az, aminek látszik." - vallotta a mester az Amerikai Népszavának adott 2011-es interjújában. - "A szabadság utáni vágyam erősebbnek bizonyult a hinni vágyott illúziónál. Ekkoriban (1988 - a szerk.) kezdtem rendszerkritikus verseket írni."

A végleges szakításra 1989-ben került sor. Wiener-Pusztay Aurél a rá jellemző csendes, határozott elszántsággal vetette bele magát az ellenzéki csoportosulások megszervezésébe, működésük koordinálásába. Ekkor kezdett szorosabb kapcsolatot kialakítani a Magyar Konzervatív Párt tagságával; még az is felmerült, hogy a párt színeiben, képviselőjelöltként indul az első szabad választásokon, de ez a terv máig tisztázatlan okokból terv maradt. Egyes állítások szerint a már akkoriban is a szélsőséges, nacionalista eszmékkel kokettáló jobboldali "kemény mag" akadályozta meg előmenetelét.

Bár az 1990-es választásokat követő két évben tanácsadóként segítette a kormány munkáját, Wiener-Pusztay Aurél és a jobboldali körök kapcsolata végleg megromlott, amely végül 1993-ban szakításhoz vezetett.

"Éreztem az ellenem, a származásom ellen irányuló, oktalan gyűlöletet" - írta Wiener-Pusztay Aurél a 2008-as "Én, a lélekkávéfőző" c. esszékötete előszavában. - "Részben én is hibás vagyok ebben, hiszen magam sem törekedtem mindig a kompromisszumra. Nevezzék ezt idealizmusnak, önfejűségnek; én csak azt tudom, hogy már akkor is tudtam: nem fogom egy eszme kedvéért sem áruba bocsátani szabadságvágyamat. Nem fogok kiszolgálni egy gyűlölködő rezsimet."

1994-ben nagy megdöbbentést váltott ki, mikor Wiener-Pusztay Aurél a liberális sajtóorgánum, az azóta sajnálatos módon megszűnt Elvszabadság állandó jegyzetírója lett. Ekkoriban kezdett felfelé ívelni irodalmi karrierje is. Ezt jelzik gyors egymásutánban megkapott díjai is: Révai József Alapítvány Nagycsillaga (1995), Független Sajtóért-díj (1996), Demokrácia-nagykereszt (1997).

"Egyesek azzal vádolnak, hogy politikai okai voltak díjazásomnak" - írja a mester egy 2001-es cikkében. - "Ez természetesen ostobaság. Egész egyszerűen ekkor értem el, ha szabad így mondanom, szellemi egyedfejlődésemnek arra a szintjére, mikor a nyers politikai eszközök helyett az irodalmat használtam fel arra, hogy kifejezzem szilárd meggyőződésemet a szabadságról és a toleranciáról."

 1999-ben ismerkedett meg későbbi feleségével, Grustenbünder Lívia gender-kutató polgárjogi aktivistával. Innentől kezdve érdeklődése fokozatosan a társadalmi elnyomás, a mikroagresszió és a patriarchizmus témaköre felé fordult. 2004-től kezdődően vendégoktatóként gender studies, progresszív írástechnika és elnyomástan órákat tart a CEU-n. Ezen tevékenységének tapasztalatait összegzi 2008-ban megjelent, eddigi legsikeresebb műve, a nagyhatású "Menstruátorok lázadása" c. dráma. A színmű sikerét jól jelzi, hogy a Krétapor színház kistermében rekordszámú, tizenegy előadást ért meg.

A 2010-es választások és a nevével egybeforrt Elvszabadság megszűnése óta kevéssé aktív - idejét megosztja Budapest és választott hazája, Berlin között. Ezekről az éveiről a 2016 novemberében megjelent "Merkel, mert kell!" című self-report-essay-noveljében vallott. "Odakint sokkal türelmesebbek és toleránsabbak az emberek. A minap beszélgettem egy aktivistával, akit elütött egy jogosítvány nélkül autót vezető migráns. A migránst előzetes letartóztatásba helyezték, és ettől - most tessenek figyelni! - az aktivista depresszióba zuhant, bűntudatot érzett. Úgyhogy fogta magát, bement a kapitányságra, hogy megmásítsa tanúvallomását, és a migráns helyett saját kertszomszédját jelölte meg elkövetőként. Vajon mi mikor jutunk el a szociális és társadalmi fejlettség azon fokára, hogy ilyen eset nálunk is megtörténjen?"

Wiener-Pusztay Aurél, bár a közélettől visszavonult, irodalom terén továbbra is fáradhatatlanul harcol a gyűlölet, a kirekesztés és az ostoba macsóizmus ellen. Filmetűdöt készített a 2012-es budapesti slutwalkról, pártoló tagja a No Borders és a Destroy The Patriarcal Europe alapítványoknak. Jelenleg három évtized verstermését rendezi sajtó alá. ízelítőül álljon itt egy gyöngyszeme, a gondolatritmika bravúrja:

Wiener-Pusztay Aurél: Magyarságom

A gyűlölet trambulinjáról

Röfögve ugrunk fejest,

Mert vár ránk a medence,

A haraggal teli Kárpát-medence.

A gyűlölet szökőkútjából

Szörcsögve isznak kölykeink

Nézd csak, hogy nőnek egyre,

És hogy válnak ők is nácivá.

A gyűlölet fekélyét nyomkodjuk,

Spricceljen szerte a harag,

Gyűlölködő kloáka vagyunk,

Trágár, gennyedző száj.

Ártatlan szemek csillognak némán,

Elnézek felettük, mert magyar vagyok.

Magyar, kirekesztő, férfi.

Szégyellem magam, de nagyon.