Sokan vélik úgy, hogy az élharcos progresszivitáshoz és az elit újbaloldalivá váláshoz elég feltárni a környezetünkben élő fehér férfiak mocsokságait. Nos, ezen személyek tévednek. Ahhoz, hogy felszabadítsuk az elnyomott, buta, szerencsétlen kisebbségeket (beleérve a nőket, színes bőrűeket, transzszexuális művészeket), le kell rántanunk a leplet a patriarchális társadalom korábbi idoljairól is. Csak akkor építhetjük fel a jövő új, egyenlőségre épülő társadalmát, ahol mindenki egyforma és ahol a ciszgender férfiak megfizetnek mindenért, ha a múltat végképp eltöröljük, revideáljuk és relativizáljuk. A nagyon tehetésges és elbűvölő Susan McClary (itt, jobbra), nagyon ügyesen és éles szemmel és forradalmi lelkülettel leplezte le a német származású (német, tehát valószínűleg náci) Beethoven szimfóniáinak nemi erőszakra utaló, rejtett motívumait. ( rettegés! )
A bátor és csinos Susan McClary példáját követve igyekeznünk kell, hogy minden művész életművében megtaláljuk a patriarchális elnyomás jeleit.
Azt hiszem, Pablo Picasso nevét már mindenki hallotta. Őt tartják a XX. századi festészet legnagyobb alakjának, aki megalkotta a kubizmust, újszerű kifejezésmódot talált, és új dimenziókba lökte a festészetet. De művészetének árnyoldalairól keveset hallunk.
Picasso eleve híres volt nőügyeiről. Jellemző a köznyelvi hímsovinizmusra, hogy szemérmesen csak "nőügynek" nevezik azt, hogy Picasso vagy féltucatnyi barátnőjét használta modellként képeihez, de még annyi egyenlőség-érzet sem volt benne, hogy a képek utáni bevétel ötven százalékát átutalja az ily módon kihasznált nőknek. Hogy megörökítette őket a halhatatlanságnak? Olcsó kifogás! A minimum az lett volna, ha a festő, eldobva a patriarchális viselkedési sémákat, minimum társalkotóként nevezi meg a nőket, akiket lefestett, és akiknek gyakran egy egész órát is egy helyben kellett ülniük modellkedés közben.
De a festőkirály nem állt meg itt, ó, nem. Tovább ment. Túl azon, hogy kihasználta a nőket, megpróbálta befolyásolni is őket. Valószínűleg a legtöbb olvasónk látta már az Avignoni kisasszonyok c. képet. Picasso kubista-negrista korszakában alkotta meg a festményt (azt elfelejtik hozzátenni a cinikus maszkulinisták, hogy ez helyesebben kubista-negrista-elnyomásista korszak volt). Ezer és ezer műelemzés vette górcső alá a művet; ám sajnálatos és döbbenetes módon egyik sem világított rá a festmény ocsmány, opresszív jellegére.
Felszólítjuk érzékenyebb lelkületű, erős és határozott progresszív olvasóinkat, hogy itt trigger warning következik: behatolunk az elfajzott, patriarchális férfilélek bugyraiba. Tehát:
A kép meztelen nőket ábrázol, gátlástalanul tárgyiasítja a női testet; úgy látszik, Picasso is abban a mocskos eszmében hitt, hogy "mellekkel mindent el lehet adni". Feltűnő továbbá, hogy az összes modell kaukázusi. Hol maradnak a színes bőrűek, a bi- vagy multiraciális gyökerekkel bíró kisebbségek képviselői? De ha ez nem lenne elég, csak nézzük meg alaposabban a szereplők testalkatát.
Úgy bizony. Mindannyian soványak.
Úgy fest, senor Picasso nem kedvelte a plus size asszonyokat. Ignorálta a fat acceptance mozgalmat. Nem vallotta magáénak a health every size jelmondatot. A festő, a híres képzőművész eme festményével presszionálta a nőket, azt sugallva nekik, ha nem 90-60-90-es méreteik vannak, már nem is lehetnek avignoni kisasszonyok.
És ha már itt tartunk. Mi az, hogy kisasszonyok? Mi ez a vájkálás a magánélet szentségében? Mi ez a szexista lekisasszonyozás? (A legutóbb szeretett példaképünk, Antoni Rita fakadt ki a szexista megszólítás ellen: https://youtu.be/A7OpOKhrzmE?t=4s ) És ha valaki nem feleség, nem házicseléd, akkor már lekezelően kisasszonynak kell nevezni?
Métely, maga a métely. A helyzet orvoslásért kiált!
Mi a megoldás?
A legfontosabb: EU-s pénzekből képzőművészeti pályázatot kell szerveznünk, hogy az eddig elnyomott nők, marokkói, csukcs és tunguz kisebbségek is megmutathassák, képesek olyan nívós kubista műveket alkotni, mint a privilegizált fehér férfiak. (A pályázatról természetesen kizárnánk az eddig felülreprezentált fehér férfiakat.) Eredményhirdetés után gondos statisztikát készítenénk a győztesek nemi, etnikai és szexuális hovatartozásáról, hogy bebizonyíthassuk, egyenlő feltételek mellett a fehér férfiak labdába sem rúghatnak, eddigi "sikerességük" az általuk kialakított elnyomás eredménye volt. Fontos továbbá, hogy megkezdjük lobbitevékenységünket, és minden, Picassóról elnevezett közterületet, szobrot átnevezzünk "Kubista festőnők és más minoritások"-ra. Számításaim szerint másfél-kétmillió eurós büdzséből már elegendő felvilágosító anyagot adhatnánk ki ahhoz, hogy támogatókat szerezzünk a projektünkhöz. Előre hát, az igazság és az egyenlőség útján!