Frau Toleráncs egy átlagos, baloldali érzelmű nőként élte szürke mindennapjait Átlag-Európa egyik fővárosában. (Hogy Berlin, Bécs vagy Budapest, oly mindegy... mindenütt ugyanaz az opresszió és üvegplafon várt reá.) Úgy érezte, valami hiányzik az életéből: hiszen a mocskos férfiak szerint a női szabadságjogokat már legkésőbb a hetvenes években kivívták, és sajnos neonácik sem flangáltak a város utcáin, akik ellen harcba indulhatott volna a felvilágosult és progresszív toleránssereg. Pedig úgy buzgott benne a tettvágy! Harcolni a szabadságért, a kirekesztés ellen, kirekeszteni minden gyűlölködőt... De Frau Toleráncsnak a köz- mellett a magánélettel is gondjai voltak. Valahogy egy férfivel sem tudott közös hullámhosszra kerülni; a hímek egy ideig elhallgatták a "patriarchális, elnyomó társadalomról" meg a "rasszista, kirekesztő, balkáni országokról" sokadjára is elismételt véleményét, aztán fogták magukat, és ahelyett, hogy beismerték volna saját alávalóságukat, otthagyták a felvilágosult, bátor és erős Frau Toleráncsot.

A hölgy elgondolkodott, mi lehet a gond, aztán rájött: a hiba természetesen nem benne van. De nem ám! Hanem a kirekesztő, gyűlölködő, hímsoviniszta, fehér társadalomban. Frau Toleráncs szerencsére megtalálta a megoldást: migránsok! A romlatlan, egyszerű szír, iraki, marokkói, afgán, és még ki tudja, milyen migránsok!

A bátor nő olyan hévvel és elszántsággal indult migráns-keresőbe, ahogy a kerekasztal lovagjai indulhattak megkeresni a Grált. És megtörtént a csoda: Frau Toleráncsra rátalált a szerelem. Igaz, Ahmed Ibn Al-Musztafi kissé furán értelmezte a nemek közti egyenjogúságot, illegálisan csörtetett át fél Európán, papírok nélkül lépte át a határokat, és öngyilkossággal fenyegetőzött, mikor valami nem úgy alakult, ahogy azt ő elgondolta; de ez nem számított. Csak is az volt a fontos, hogy ő nem egy fehér, maszkulin-hegemón elnyomó! Frau Toleráncs már látta lelki szemei előtt a szenvedélyes éjszakákat, hallotta a kéthúros arab lant muzsikáját, és elhitte, hogy az igazi élet csak most kezdődik számára; befogadja Ahmedet, Musztafát, Alit, megvigasztalja Hasszánt, és felvilágosítja Omárt. Mindezt természetesen a menekültsegítés égisze alatt, lehetőleg állami vagy alapítványi pénzekből.

Aztán egy nap megtörtént a baj: Ahmed váratlanul hazaért, miközben Frau Toleráncs éppen Musztafát, Alit és Hasszánt tanította a nyugaton helyes szexuális viselkedésre. A jelenetnek némi üvöltözés és két öklös lett az eredménye. A férfiak elmentek, Frau Toleráncs pedig vérző orrát tapogatva rogyott a sarokba. Az nem lehet, hogy Ahmedet még nem sikerült integrálni! És az sem, hogy ő ilyen erőszakos lenne!
Frau Toleráncs elgondolkodott, aztán felderült az arca. Hát persze! Megtalálta a választ kínzó kérdéseire. A mindennapi rasszizmus, a kirekesztő, patriarchális társadalom frusztrálta annyira szegény Ahmedet, hogy végül az öklét kellett használnia. Minden világos! A többségi társadalom a hibás! Több integrációt! Több pénzt!

És Frau Toleráncs felkelt, hogy elinduljon egy újabb átmeneti szállás, egy újabb integrációs történet, és egy újabb szenvedélyes férfiú felé.